Az étel ára

A környezet és az állatvédelem a saját konyhánkban kezdődik, mert az olcsó étel árát, mindig a természet és az élővilág fizeti meg. 

 

A 21. század emberének egyik legfontosabb, legégetőbb, azonnal választ igényélő kérdése, hogy mit tehet az egyén a világ megmentése érdekében. Mert azt látjuk, hogy az összefogást igénylő, nagy közös országos és nemzetközi változások lassan jönnek, mégis érezzük, hogy valamit tenni kell, ha élhető bolygót szeretnénk továbbadni gyermekeinknek, unokáinknak. 

Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon helyes irány, az eddig erőtlennek, súlytalannak gondolt egyéni erőfeszítések felértékelődtek, és előtérbe került a személyes felelősség a környezetvédelem kapcsán. Ennek megfelelően egyre többen keresik az utat egy fenntarthatóbb életforma felé. Tudatosabban utazunk, vezetjük a háztartásunkat, ruházkodunk, vagy éppen étkezünk. 

Ugyanakkor minden jószándék ellenére hiszem, hogy sokkal többet tehetnénk és sokkal előrébb járhatnánk, mint ahol a társadalom fősodra a tudatosság tekintetében jár, és ennek az elvárható és szükséges változásnak egy nagyon jó motivációs forrása lehet az élelmiszeriparban és így a boltokban megfigyelhető drámai áremelkedés. 

Ha most nem gondolkodunk el rajta, hogy mit csinálhatnánk másként, akkor soha nem fogunk! Ha most nem kezdjük el tudatosan megtervezni az étkezésünket, és az élelmiszer beszerzési forrásainkat, akkor valószínűleg nem is szeretnénk változtatni. Pedig mennyi mindent lehetne… és mennyivel jobban járnánk mi is, meg a környezet is! 

Bevallom éveken át függője voltam a nagy áruházaknak. Iszonyatos összegeket hagytam ott heti szinten. Az utolsó időkben – mielőtt fogadalmat tettem, hogy én többet ilyen helyen nem vásárlok – már féltem bemenni, mert tudtam, hogy nem jövök ki úgy, hogy ne hagyjak ott alsóhangon 25 ezer forintot, pedig lehet csak pár apróságért szaladtam be.

Végül osztottam, szoroztam és azt mondtam ez így nem mehet tovább. Egyrészt rengeteg szemetet termeltünk, másrészt az átgondolatlan vásárlások miatt sok tízezer forintnyi étel végezte a kukában havi szinten, harmadrészt az infláció emelkedésével egyszerűen be kellett látunk, hogy nem tudunk tovább úgy költekezni, ahogy addig tettük. Mondhatjuk azt is, hogy meghúztuk a nadrágszíjat, de utólag nézve ez volt életünk egyik legjobb, legélhetőbb döntése. 

A történethez hozzá kell tenni, hogy mi tanyán élünk, így kicsit szerencsésebb a helyzetünk élelmiszerellátás tekintetében, mint egy átlag városlakónak, de lehetetlen helyzet nincs, legfeljebb tehetetlen ember, és igenis lehet jól és jót enni akkor is, ha az ember történetesen a 10. emeleten él, akinek pedig van egy talpalatnyi kis földje, az éves szinten százezezres értéket teremthet önmagának egy kis munka ráfordításával. 

Nálunk is ez volt az egyik fontos változás. Összekaptuk magunkat és azt mondtuk, hogy az időhiány, és az ezer lehetséges kifogás ellenére idén kimaxoljuk a kertészeti tevékenységünket. Lett 200 tő paradicsomunk. Végre becsülettel gondját viseltük a gyümölcsáfáinknak, új csemetéket meg szőlőlugast telepítettünk, és felállítottunk négy magaságyást, ahol a fűszernövényektől kezdve a különleges paprikákon át minden is van. Közben pedig szépen elraktározva már várja a jövő évet az üvegházunkhoz szükséges összes építési anyag, mert jövőre ezzel is bővülünk. Leírva egyébként ez olyan idillinek hangzik, nyilván mikor kacsolunk, meg kötözünk és gyomlálunk, és befőzünk meg passzírozunk, akkor nem annyira az, viszont ez már a saját teremtett értékünk, ami nagyon jól jön majd a konyhában, vagy éppen remek barter termék lesz, ugyanis a nyakunkba szakadó több száz kilónyi paradicsommal – az eladáson túl – az a célunk, hogy csere kereskedjünk. 

Az állattartás frontján pedig szintén vettünk egy nagy levegőt és a helyett, hogy a takarmányárak, meg az ilyen-olyan kedvezőtlen gazdasági és piaci folyamatok miatt leépítettük volna az állományt helyette bővültünk, így a sertéseken, az őshonos magyar tyúkokon és a kacsákon túl már sussex tyúkok és kispulykák is lakját az udvar gazdasági részét, de tervben van pár liba és egy nagy csapat fürj beköltöztetése is a tanyára.

Tehát számunka adott a tojás, a zöldség és a hús. Egyébként ilyen adottságok mellett is lehet pazarolni, mi már csak tudjuk, mert kipróbáltuk. Ennek a módja az, hogy nem használod fel, amit megtermelsz, és helyette olyan dolgokat főzöl, amihez tuti jól be kell vásárolni. 

A tudatosság egyet jelent az önuralommal. Önuralom arra, hogy mindent akkor együnk, mikor annak szezonja van és elköteleződés a saját készletek felhasználása mellett. Saját magunk támogatása érdekében mi heti, illetve havi menütervet készítünk. Sőt felleltároztuk a spájz készleteit is, így tudjuk mi áll rendelkezésre, mit kell felhasználunk, és mik azok a dolgok, amiket meg kell vennünk az adott hónapban. Ami (csak) boltban kapható azt igyekszünk havi egy-két nagybevásárlással lerendezni (kereskedőknek fenntartott áruházakban), ami pedig elérhető más kistermelőknél azt onnan szerezzük be. 

És igazából ez lenne a lényeg: a környezetünket akkor tudjuk óvni és védeni, ha valóban odafigyelünk arra, hogy honnan vásároljuk az élelmiszereinket! Sokan a környezetvédelmi kérdések megoldását abban látják, hogy ne egyen az ember húst meg állati eredetű termékeket, de én azt gondolom, hogy nem is magával a szokással, hanem a mértékkel van a gond. Annyi sovány, zsírmentes, egy-egy húsrészt előrébe helyező tőkehúsra, olcsó felvágottra, tökéletes és a szezon előtt is rendelkezésre álló zöldségre és gyümölcse, s annyi tejtermékre van szüksége az emberiségnek, hogy egyszerűen azt nem lehet a környezet és az élőlények szenvedése nélkül előállítani.

Hála az égnek napjainkban egyre inkább előtérbe kerül az állatvédelem legalábbis a házikedvencek, így például a kutyusok tekintetében. Törvényi szinten mondják ki, hogy kutyát nem lehet láncon tartani, és ez nagyon helyes, de ha ezt észrevettük, akkor lássuk meg a problémát a haszonállatok tartási körülményei tekintetben is. Igen, vannak állatjóléti előírások, és igen, ezeket ellenőrzik is, de az ahogy a nagy tehenészetekben a napi 50 literes hozamot adó tehenek élnek az akkor sem élet! A két hónap alatt fel hizlalt brojlercsirkékről, meg az öt hónap alatt 110 kilósra pumpált malacokról már nem is beszélve. Nem az a legrosszabb, ami egy állattal történhet, hogy a végén a fogyasztóhoz kerül, hanem az az út, ami születésétől az utolsó napjáig vezet. Aki olcsó húst, és olcsó tejterméket vásárol, az ennek a rendszernek a fenntartásához járul hozzá, és hagyja, hogy a nagyobb árat más élőlények fizessék meg! 

Na, de akkor mi lenne a helyes és az etikus út? 

Járjunk piacra, vagy vásároljuk háztól! 

Igen, körülményes. Én hetente egyszer 30 kilométert megyek a friss jersey tejért, de megéri! Megéri, mert egy olyan embertől vásárlok, aki imádja a kis teheneit, és szó szerint lesi az óhajukat, mert tudom, hogy mit iszok, mert a boltban egy liter tej 600-700 forint, itt pedig 350 forint, és 15 liter tejről leszedek bő egy liter tejszínt bónusz ajándékként. De ez csak egy példa. Utánajárás, nehézkes, körülményes, persze, hogy egyszerűbb lenne a boltban, de inkább fizetek az időmmel és eszek fenntartható módon lelkiismeretfurdalás nélkül, minthogy spóroljak egy órát és tovább pörgessek egy fenntarthatatlan rendszert!