Kicsi pénz, nagy árak = szegény eklézsia 

Őszinte leszek, az elmúlt hónapokat már mi is megéreztük a pénztárcánkon. Pedig egész tűrhetően keresünk, s egyelőre még csak ketten vagyunk, mégis egyre nehezebb.  Nem szeretném különösebben részletezni azt, ami mindannyiunk realitása. Minden termék és szolgáltatás ára emelkedik. Sokszor hétről-hétre, meg bizony van, ahol napról-napra más árak lesznek mérvadóak. Nyilván nem tetszik, rosszul esik, és igazságtalannak tartja az ember, hogy egyre kevesebbet ér az a pénz, amiért ő ugyanolyan keményen megdolgozott, mint előző hónapban, de azt is tudom, hogy a céltalan kesergés sehová sem visz, ezért hát az első néhány sokkszerű bevásárlás élmény után elkezdtem azon gondolkodni, hogy miként lehet másként. „Mit tehetünk, ha jelen pillanatban több pénzt nem tudunk keresni, viszont minden drágább?” – tettem fel a kérdést magamnak, s ha nem is tetszett a válasz, akkor is kimondtam: spórolni fogunk! 

Na jó, de hogyan? 

A hitel törlesztőrészletén (bármennyire is jó lenne) nem spórolhat az ember. Igazából a rezsin sem, talán csak egy kis odafigyeléssel lehet karcsúsítani a számlán, de extrémitásokba nem mennék el, tehát ameddig ki tudjuk fizetni a villanyszámlát, addig nem kuksolunk a romantikus gyertyafény mellett, s persze a rekkenő 38 fokban bekapcsolom a klímát vagy a ventilátort is. Legnagyobb bánatomra a televízióról sem mondunk le – a férjem híradó, Colombo és Rendőrakadémia függő - tehát ez a számla is marad, meg persze a telefonszámla, az internetszámla, a szemétdíj is, és nem fogunk spórolni az állatok takarmányán, meg természetesen a kutyusunkat sem kezdjük házi koszttal etetni a megszokott táphoz képest. 

Ergo? 

Magunkon, a felhalmozott tárgyakon, a huszadik pár felesleges cipőn, vagy a férjem esetében az ikszedik „majdnem ugyanolyan, mint a többi csak kicsit jobb” szerszámon, és nem utolsó sorban az ételen tudunk spórolni.

A nagymamám mindig azt mondta, hogy a legtöbb pénzt a konyhában lehet megfogni, nem véletlen hát, hogy „spiritusz mami” a spórolós rovat címe. A rég látott jó példa nyomán elkezdtem azon törni a fejem, hogy én most, mint 21. századi háziasszony hogyan tudok a hétköznapokban takarékoskodni. 


Első lépés: mit, honnan, kitől? 

Megint csak őszinte leszek, hiába vagyunk kistermelők, hiába tudjuk, hogy mennyivel jobb, egészségesebb, fenntarthatóbb és etikusabb a helyit venni, mégis gyakran becsábultam az egyik élelmiszeres multi helyi képviseletéhez. Sőt, mi az, hogy becsábultam… gyakorlatilag amit magunknak nem termeltünk meg, azt onnan vettem meg. Éves szinten több százezer forintot hagytam ott – ezt biztosan tudom a netbankom készséges és egyben kétségbeejtő felvilágosítása nyomán - ami heti egy átlag 20 ezer forintos kosárértékű bevásárlásból jött össze. Két főre már ez is sok, de a „nem úr, aki nem pazar” elv nyomán gondtalanul jártunk vissza hétről-hétre.  Aztán minden egyéb tényező változatlansága mellett a 20 ezres bevásárlások felmentek 25-26 ezer forintra csupán az infláció hatására, a „gyorsan beszaladok és megveszem amit kell” 5 ezer forintok meg közel 10 ezerre. Mit nem mondjak, dühítő! 

Az első spiritusz mami elhatározást pontosan ez a harag formálta meg bennem. Azt mondtam jó, elég, nem ezért dolgozok, én ide többet nem megyek be, egyszerűen nem megyek be nagy boltba. Felszabadító volt ezt kimondani, igazi lázadónak éreztem magam. A fekete báránynak, a dominónak, aki ellentétes irányba borul… majd eljött a nap, mikor elfogyott az előző nagybevásárlás során szerzett szajré zöme, és el kellett indulni az első sok helyszínes beszerzőútra. 

Nem volt egy „joy ride” ahogy az amerikaiak mondanák. Nyolc helyről szedtem össze azt, amit előtte megoldottam maximum két boltban. S a legrosszabb az a felismerés volt, hogy plusz két óra időráfordításért cserébe maximum 2000 forintot spóroltam.  Ettől függetlenül nem adtam fel, bár volt, amikor már annak a bizonyos multinak a parkolójában vettem észre, hogy hol is vagyok, egyszerűen önkéntelenül odavitt a lábam, sőt olyan is volt nem is olyan régen, mikor nem nagyon volt nyitva más bolt, meg kicsit el is gyengültem, így bementem, csak egy csomag cukorért és végül úgy jöttem ki, hogy a fenekére vertem 18 ezer forintnak.

Tehát vannak jobb, meg rosszabb napjaim, kicsit mint egy függőségnél, de még így is azt mondhatom, hogy összességében megváltoztak a vásárlói szokásaink.

A vételár csak egy dolog 

Kevesebbet vásárolunk, de amit megveszünk, az jobb minőségű. Háztól veszem a tejet. Én forralom fel otthon és teszem a megfelelő öntőedénybe. A sajt, a vaj és a túró is egy kistermelőtől jön, akihez kijárok a piacra, vagy éppen az üzemében vásárolok. Drágább a sajt, mint mondjuk a bolti se íze, se bűze trappistának, 4200 forint kilója, de megváltozott az étkezési kultúránk is, így nem eszünk mindenhez sajtot, nem szórunk vele mindent ész nélkül, mikor az asztalra kerül, annak értéke, becsülete, tisztelete van.  Ugyanez igaz a kenyérre. Régen vekniszám vettem az olcsó zacskós kenyeret, amit aztán sokszor érintetlenül dobtam ki. Ma már nincs olcsó kenyér, ezért igyekszem megvenni a legjobbat, amit csak kapni lehet és két részre vágom, majd az egyik felét lefagyasztom, így a hét második felében is lesz friss kenyerem.

A helyi zöldséges már kedvezményt ad, annyiszor megfordulok nála. Ott is igyekszem szezonális, éppen kedvező árú dolgokat venni, a kisboltban, ahol pedig a szükséges apróságokat szerzem be, mindig a legjobb, legfrissebb portékát kapom már mint törzsvásárló. 

Más a minősége az ilyen bevásárlásoknak. 

Nem olcsóbb, több időt vesz igénybe, a végén viszont mégis több pénzem marad, mert rákényszerít, hogy tényleg csak azt vegyem, ami a bevásárló listán van, vagy amit előre megrendeltem, és kisebb a lehetőség arra, hogy egy-két apróság mellé vegyek még száz másik dolgot. 

Tehát így indult a spórolási kísérlet. Önmagában persze ez még kevés, sok-sok mindenen változtattunk, és változtatunk most is, de majd még mesélek róla! 


Ferency Boglárka