MIT TENNÉL A HELYEMBEN?


SZERKESZTI AZ OLVASÓ ÉS V. KULCSÁR ILDIKÓ


Író, újságíró, tanár, párkapcsolati mediátor. Öt gyereket nevelt fel a férjével, hét unoka nagymamája, de ez kevés számára, hiszen az a mániája, hogy derűvel és őszinteséggel kell oldania a hozzá fordulók ezer baját. Ezért tart előadásokat itthon és külföldön, ezért várja szeretettel az olvasók e-mailjeit.  


Rontsam el, hogy boldoguljon?


Kedves Ildikó, őrjöng a férjem, és valószínűleg igaza van. Pedig szép volt a nyár, amit ő tervezett meg, érdekes helyeken jártunk az országban, nem is költöttünk túl sokat, csakhogy az útjainkra általában magunkkal vittük a tízéves fiúunokánkat, aki miatt állandóan veszekedtünk. Félre ne érts, kedves Ildikó, az unokánk jól tanul, rendes, szép, tisztelettudó, segítőkész és szorgalmas, nem mondhatjuk, hogy rosszul nevelik a lányomék, de valamiféle porszem mégiscsak került a gépezetbe, mert olyan szelíd, hogy az már elviselhetetlen. A saját fülemmel hallottam, hogy felhívta az apját telefonon, aki elég durván rácsörrent, hagyja békén, mert dolgozik, mire az unokám halkan elköszönt, majd kiszaladt a kertbe, és sírt. Sokáig, csöndben, előlünk is titkolva, hogy fájdalmat okozott a papája. Aztán vejem visszahívta, és elnézést kért az idegességéért, de a gyerek meg sem említette, hogy sírt miatta, úgy tett, mintha számára így lenne jó. Szerintem a hegyet is odébb vinné szegénykém, hogy több apai elismerést kapjon, koldulja a szeretetet! De nem hibáztatom emiatt a vejemet, mert a gyerek a barátja vezető pozícióját is ugyanígy fogadja el. Zokszó nélkül. Mindig az unokám telefonál egyszer, kétszer, sokszor, drágább ajándékot vesz a barátjának, mint saját magának, ha számítógépen játszanak, és hallom őket, sürgősen kimegyek a szobából, mert megőrülök az alkalmazkodási képességétől. Hol az önérzete, az akarata? Ápolónőként mentem nyugdíjba, láttam már sok gyereket, de ilyen megalázkodásra termettet még soha. Igaza van a mérnök férjemnek, aki szerint tudatosan kellene elrontani az unokánkat, mert ha ilyen anyámasszony katonája marad, egy pszichológusnál fogunk kikötni. Mert fel fogja falni a felnőttek világa! Ildikó, mit gondol? 



Kedves Levélíróm, szerintem nem rontani kellene, hanem megerősíteni! Dicsérni, elismerni, idegenek előtt is elmondani, hogy ő miben jó, netán kiemelkedő, és rengeteget biztosítani arról, hogy szeretik, becsülik őt.  Mert bizony a levele alapján én is azt gondolom, a kisfiú szeretetkoldus. Bizonytalan önmagában, feltehetően nem tartja magát szerethetőnek, ezért akar jó szót vásárolni. Egyébként nagyon hasznos lenne, ha „rongálás” helyett egy gyerekpszichológusnál kötnének ki, de az sem ártana, ha a kissrác választana valamiféle sportot. Ezer példát láttam arra, hogy a rendszeres fizikai terhelés, az erőfeszítés, a néha-néha „becsúszó” sikerek erősítik az önértékelést. De kérem, vigyázzanak, kedves Levélíróm! Ne felejtsék el, hogy önök nagyszülők (nem szülők!), tehát csak a lányával és a vejével együtt(!), velük összehangban érhetnek el eredményt. Sok sikert kívánok!