Extrovertált ember vagyok, hatalmas szívvel, nagy lelkiismerettel és jelentős közléskényszerrel. Ennek a keveréke pedig egy elég transzparens személyiséget eredményez. Nagyon ritka, hogy problémát jelentene számomra az őszinteség, sőt általában az okoz – már-már fizikai fájdalmat – ha magamban kell tartanom valamit.  Mégis azt kell mondjam, hogy az örökbefogadási procedúra során a legnagyobb nehézséget számomra éppen az őszinteség jelentette. 

Na nem arra gondolok, hogy az eljárás során kedvem támadt valótlanságokat állítani, vagy hogy szebb fényben igyekeztem feltüntetni magunkat, hanem arra, hogy sok esetben úgy kellett őszintének lennünk, hogy az nem esett jól a lelkünknek. A cikksorozat első számában említettem, hogy a sok-sok dokumentum között ott volt egy egészségügyi check-lista, amin be kellett jelölgetnünk, hogy milyen betegségek kapcsán lennénk elfogadóak vagy elutasítóak, s mi az, amiről több információt kérünk, ha olyan gyermekre érkezik számunkra kiajánlás, aki éppen azzal küzd. Sosem felejtem el a haragot, a szorongást és a végtelen lelkiismertfurdalást, amit a listára nézve éreztem. „Én döntsek?” – kérdeztem az ügyintézőt kicsit értetlenkedve. „Ha szülnék, akkor sem lenne választásom.” – folytattam. 

S valóban. Ott és akkor nem lenne választás. Ennek az élethelyzetnek a sajátossága viszont az, hogy itt van. Mint ahogy dönthet az ember a gyermek neméről, koráról vagy bármilyen egyéb tényezőről, sőt később a kiajánlásnál úgy is dönthet, hogy egy adott gyerekkel nem akar megismerkedni. Az örökbefogadás sok-sok ilyen őszinte, megfelelési kényszer és önzőnek tűnő döntéssorozat. 

Van viszont valami, amivel ezt az egészet racionalizálni tudtam magamnak. Azt szeretném, ha a gyermekem örökbefogadott, s nem örök befogadott volna. A két kifejezés között ugyan csak egy darab szóköz van, mégis egy világ választja el őket egymástól. Ha valakit örökbefogadsz, akkor az azt jelenti, hogy örökre a szívedbe, a lelkedbe, az életedbe, a családodba fogadtad. Azzal a gyermekkel szemben teljes az elfogadás. Az örökbefogadás után mindegy milyen, hogy viselkedik, milyen nehézségeket él át, ő a tiéd. Szőrőstől-bőrőstől, minden csomagjával, nehézségével és áldásával együtt.

Az örökbefogadott egész életében azt érzi, hogy ő valóban csak befogadottként van jelen a családban. Nincs igazi családtag státusza, nem kap valódi elfogadást, tehát azt, ami minden gyermeknek alanyi jogon járna. 

A két kifejezés és az általuk jelzett élethelyzet között a különbséget a szülőpár elfogadása jelenti, ez pedig azon az őszinteségen alapul, amivel annak idején meghozták a döntést a gyermekvállalás kapcsán. Fontos tehát, hogy tudjunk, merjünk, akarjunk őszinte válaszokat adni a folyamat során, hogy ismerjük és értsük, hol vannak a határaink, mi az, amit tudunk és mi az, amit nem tudunk kezelni, mennyire vagyunk erősek vagy éppen gyengék. E nélkül hosszútávon nagyon nehéz dolgunk lehet! 

Természetesen az őszinteség nem egyenlő az irreális vágyakkal, legalábbis az én szubjektív véleményem szerint. Ha a tökéletes gyermekre vágyunk, aki mindenféle betegségektől mentes, egészséges, egyetemista édesanya által világra hozott, makulátlan genetikai hátterű, hófehér, szőke hajú, kék szemű kislányra vágyunk, akinek a bal szája sarkában van egy Cindy Crawford féle szépségpötty, akkor talán az örökbefogadást nem nekünk találták ki, vagy legalábbis nagyon-nagyon sokat kell várni erre a tökéletes gyermekre. Ha viszont értjük, hogy mire vállalkozunk, tudjuk, hogy mire számíthatunk és van bennünk egy nagy adag természetes hajlandóság az elfogadásra, akkor ezt mikor a nélkülözhetetlen őszinteséggel kombináljuk, valami remek dolog születhet, nevezetesen egy működőképes család, egy valóban sikeres örökbefogadás! 


Ferenczy Boglárka