Óceánparti emlékeimből      

                                                             Vörös és fekete 

 

Múlik a dagály, a partot ostromló fékeveszett tarajos víztömeg lassan csillapodik. Újból kiemelkednek, életrekelnek az óceánba nyúló hullámtörők. A megkeményedett lávafolyamból született szénfekete nedves sziklák szikráznak a napfénytől mikor dübörögve nekicsapódnak a hatalmas hullámok. Majd a szabálytalan kődarabok között tehetetlenné szelídülve utat találnak és mint apró vízesések, fehéren habosan csurognak vissza a végtelen körforgásba. A sirályok elfoglalják pihenő helyüket. A fénylő sziklák szinte megmozdulnak a rajtuk siető rákok tömegétől. Algát keresnek, a táplálékukat. Pontosan érzik a biztonságos határvonalat. Ahová a víz nem csapódik és a szikla száraz marad, ott nem portyáznak. A körömnyi alig látható kicsiktől a férfi tenyérnyi nagy tarisznyarákokig mozdulatlanul várják a rájuk zúduló vizet. A tízlábúak komótosan, lomhán változtatják helyüket, de minden apró külső mozgásra villámgyorsan menekülnek és eltűnnek a repedések biztonságában. Nehéz közelről észrevenni és megfigyelni őket. Ezek a rákok születésük óta védekezésképpen mind koromfeketék. Így olvadnak bele a lávakő sziklák sötétségébe. A nagyra felnőtt példányok komoly ollókkal már élénk narancs és vörös színekben pompáznak. Gyönyörű a kontraszt, látványos a vörös és fekete ezeken a parttól távolabb eső hullámtörőkön. 

                                                                                                          Rodé Klára (La Caleta-Tenerife)