A belvárosi szálloda kávézójában, jól öltözött középkorú nő várakozott hosszú

kávéja mellett. Előtte kiterítve kedvenc magazinja, de nem olvasta.

Időnként a bejárat felé nézett ráérősen, mint aki nem randevúra jött, a barátnőjét

várta.

Gondolataiba elmerülve, ujjait a csuklóján pihentette az arany karláncon, amit

mint visszakapott zálogot viselt most hogy újból a sajátja lett.

Töpreng még ma is, hol követhette el a hibát.

Talán túlértékelte saját vonz erejét amely, mint erős mágnes kapcsolta össze nála

évekkel fiatalabb barátjával. A számára érettkori szerelem lendülete kinyitotta

számára újból a világot, segítette a gondok felejtésében hónapokon át.

De mégis a másikat választotta, a biztos egzisztenciát, a stabil hátteret.

Komolyan gondolhatták, hogy a keserű órákon át kitalált végső megoldás

működik? Ha nem sikerül a házasság ugyanott folytatják, a fiú várni fog rá.

Az érzelmileg döcögő házasságban sokszor eszébe jutott kettőjük kapcsolata.

Gondolatait néha leírta magának, visszafojtva érzéseit de nem kioltva a reményt

az újra találkozáshoz.

A pár évig tartó házasságot, amely a maga módján jól működött, végülis

csendben közös megegyezéssel felbontották

És tovább emlékezett. Kezdődő kapcsolatuk alatt a lehajtott fejű szomorúság

után a kihívó, ragyogó boldogságot is megtapasztalta.

Bizsergés futott végig rajta mert még mindig érezte a fiú puha, de mégis

határozott kezének érintését, felidézte kellemesen fiús hangját.

Eszébe jutottak a gondossággal csomagolt apró felejthetetlen ajándékok, a

közösen kiválasztott filmek a mozi utolsó sorában, a hajnali sütésű meleg, friss

kenyér az ajtóban, kívánság levélkével, becenevekkel.

A válás és szétköltözés után türelmetlenül számolta az órákat a találkozásuk

napjáig. A találkozást megelőző hosszú telefonbeszélgetés bizonyosságokkal,

kívánságokkal még izgalmasabbá tette a várakozást.

A randevúra – mintha az első lett volna- nagyon készült, felvértezve magát

szexi köntösével, kedvenc illatával, közös zenéjükkel.


Az óra hatot mutatott, de egy kicsit késett a csengetés.

A szíve ezerrel dobogott mikor kinyitotta az ajtót. Meglepődve állt félig

összefogott köntösében szerelme legjobb barátja előtt. Ő nem jött el.

De a kis dobozban visszaküldte azt az arany karláncot, amit zálogképpen a

fiúnak kellett őriznie a viszontlátásig.

A mai napig nem emlékszik az ajtó csukódásra csak az émelygésre, a

könnyekre. A magyarázatot, hogy miért nem jött már nem is hallotta.

Talán a fiúnak nem volt bátorsága eljönni mert tudta, hogy ha találkoznak soha

többé nem szakítanak. Azt valamiért vagy valakiért eldöntötte egyedül.

Megértette, hogy a végtelennek tűnő hosszú várakozás, vágyakozás kioltja a

szerelmet mégha olyan elsöprő is, mint az övék volt.

A szakítás után megmaradt felejthetetlen keserédes kapcsolat emléke most is él,

de már fájdalom nélkül.


A kávézó közben megtelt, a kávéját kikortyolta. A csuklóján fénylő arany

karláncra lassan ráhúzta pulóverje hosszú ujját. Az ajtóra nézet, a barátnője úgy

látszik késik, mint mindig.


Rodé Klára