Dévényi Ildikót, mint színésznőt, koreográfust, sőt ma már rendezőt senkinek nem kell bemutatnunk, de Dévényi Ildikót, a nőt a művészi teljesítmény mögött igen, ugyanis egyike vagy azon kevés színészeknek, akivel soha nem volt tele a bulvársajtó, s aki nem a sztárhírek, hanem a saját tehetsége alapján lett méltán híres. 

De azért mégis benne van az emberben a természetes kíváncsiság. Ki is vagy te, ha éppen nem állsz a színpadon? Hogyan mutatnád be magad nekünk, másoknak? 

Úgy mutatnám be magam, mint ember. Lehetőség szerint pedig jó ember. Már fiatal koromban is fontos volt az emberi minőségem, de a korral ez egyre inkább elkezdett számítani. Fontos lett, hogy nagybetűs ember lehessek. Hogy segíthessek másokon. Már az is megfordult a fejemben, hogy akár a szakmám elhagyásával beálljak valahová dolgozni, egy jó ügy mellé csatlakozzak. Hogy a kórházban gyerekeket simogassak, vagy gazdátlan kutyáknak segítsek, hogy szebbé tegyem a világot, mert egyébként arra jöttem rá, hogy nem számít az ember milyen fiatal, egészséges, a baj bármikor megtörténhet. Néhány éve a Parkinson Betegek Egyesületének önkéntes nagyköveteként munkálkodom, s látom milyen könnyen, előjel nélkül jöhet a baj. Ezért már-már rögeszmésen ragaszkodom hozzá, hogy szeressük egymást, becsüljük, amink van, és boldogan éljük meg az élet adta pillanatokat. A mottóm az, hogy addig szeressük egymást ameddig élünk! 

Fotó: Borító Gátonyiné Csicskár Andrea- Andyphoto

Mi volt az a mozzanat, ami téged elvitt ennek a segítő filozófiának az irányába? Miért vált számodra fontossá, hogy másoknak segíthess? 

Volt öt nagyon nehéz évem. Elment anyu, apu, anyósom, nagyszüleim. Nagyon csúnya betegségekkel küzdöttek meg, és mindegyik szerettem velem akart lenni. Egyszerűen nem is engedtek be mást. „Csak Ildikó vigyázhat rám!” – mondták. Öt évem ment rá, hogy nekik segítsek, őket ápoljam, volt, amikor egyszerre ketten számítottak rám, mert anyukám az egyik, apukám a másik kórházi szobában feküdt. A legszörnyűbb dolgokat láttam, és őszintén megvallom rettegtem. 

Volt idő, amikor csak annyira jöttem ki a kórházból, hogy felálljak a színpadra, aztán a műsor után éjjel is visszamentem a szeretett betegeimhez. Egy átlagember ebbe beleőrül. Ennyi szörnyűségbe, ennyi fájdalomba. Nincs szörnyűbb annál a világon, mikor nézed a másik szenvedését és nem tudsz segíteni. Én ezt a felkavaró fájdalmat öt évig néztem.

Nem őrültem bele. Minden nap, amikor kijöttem a kórházból még azért is hálát adtam, hogy az épület mellett össze-vissza dobált cigi csikkeket láthatom. Mert kijöhettem, mert én nem feküdtem ott, mert nekem még volt esélyem az élet szebbik oldalát megélni. 

Szóval az, hogy ezt a sok szenvedést láttam engem arra tanított meg értékeljem és becsüljem az életet, s persze, hogy szeressem a többi embert! 


A ’80-as évek óta láthatunk a színpadon. Mi vezetett oda? Miért és hogyan lettél színésznő? 

Táncoltam. Elég komolyan. Jó alkatom, izomzatom volt a baletthez, és élveztem is a színpadon állni. Ezért akár vihetett volna erre is az utam. De ahogy fiatal lányként nézegettem a többi táncost mindig azt láttam, hogy „ráncolnak”, elégedetlenek, mintha boldogtalanok lennének. Nem értettem miért. Hiszen a világ legszebb táncait táncolták. Aztán ahogy gyűltek a saját tapasztalataim megértettem, hogy a fájdalomtól ráncoltak. Én pedig eldöntöttem, hogy ezt nem szeretném, én nem akarok egy roncs lenni. Megértettem, hogy 25 éves koromra nem fogok tudni járni, ha ez így megy tovább. 

Aztán más felé vitt az élet. Győrben voltam, mikor felkértek egy nagy prózai szerepre. Nem akartam elvállalni, úgy gondoltam, hogy képtelen leszek a színpadon megszólalni. Aztán a rendező engem másfél hónapon át addig szeretgetett, trenírozott, míg igenis megszólaltam, sőt elképesztő, óriási siker lett a színdarab. 

Innen indult, aztán Pécsre szerződtettek és elkezdtem kapni az operett szerepeket szubrettként. A táncos múltam nagy előnyt jelentett, volt bennem erő, nem jelentett gondot valamit, mondjuk nyolcszor újra megcsinálni. Egyre több szerepet kaptam, hosszú ideig szubrettkedtem. 

Egyébként hiszem, hogy a könnyű műfaj a legnehezebb. A zenés darabok, a nevettetés. Nem fáradhatsz el, nem hallhatsz meg a színpadon, szépnek kell lenni, mint szubrett, nyolcszor ismételni, majd legfeljebb oxigén sátrat kérni a takarásba, hogy ott haldokoljál, de a színpadon a nehézségekből semmi nem látszódhat. Ahogy az egyik kedves kolléganőm Vári Éva mondja „A szakmát azt igazából az operetten és a vidám műfajon keresztül lehet megtanulni.”. Nekem ez megadatott. 

Később már mindenféle szerepet kaptam, és szerettek az emberek. Még közönségdíjas színész is lettem, pedig általában ezeket a díjakat a férfi színészek viszik el. 

Idővel szabadúszó lettem. A ’90-es években, amikor a szabadúszás még annyira nem volt divat. Nekem, illetve nekünk viszont nagyon jól bejött. Hívtak, minket mindig visszahívtak. Szerintem azért, mert jók voltunk, jót tettünk le az asztalra. Előadtunk valamit, és kérték, hogy jöjjünk vissza a következő darabbal. 

S hogy miért nem lettem celeb?

Mert nem akartam. Egyszer hívtak meg bennünket egy Story Bálba. Elmentünk. Azóta soha. Megfogadtam soha semmi ilyenre. Egykaptafára készült nők és férfiak. Arcoskodó, ki vagyok mi vagyok emberek. A média őket népszerűsíti. A középszerűséget és az alatta lévő dolgokat. Nem szerettem volna ennek a részese lenni. Mint ahogy most is millió tehetséges színész van, akiről nem hallunk a médiában. Mert nekik erre nincs szükségük. Este felmennek a színpadra, megmutatják mit tudnak, és megkapják a vastapsukat. Ennyi elég. Ennél jobb a világon nincs! 

Miért nem szerződtél le valahová? 

Nem szerettem volna. Nekem tényleg bejött a szabadúszás. Anyagilag, szakmailag. Hívtak, de nem mentem. Nem mentem, mert ahová szerződtettek volna oda már jártam vendégként és tudtam, hogy van nekik legalább két-három olyan színésznőjük, akik hasonló karaktereket tudtak eljátszani, mint én. Miért vettem volna el a szerepüket? Nem szeretek rivalizálni. Pécsre pedig nem hívtak. Az az egy nagy szívfájdalmam. 

Milyen élettapasztalatokat, élményeket köszönhetsz a szakmádnak? Mely szakmai teljesítményedre vagy a legbüszkébb? 

Nincs ilyen! A közönségtaps! Tényleg ez a legfontosabb. Meg tudod mire vagyok még büszke? Hogy engem soha nem ismernek meg! Megyek az utcán, bemegyek a boltba és egyszerűen én annyi eltérő karaktert játszok, hogy semmivel sem tudnak automatikusan azonosítani, így nem ismernek meg.

Mikor kiderül ki vagyok döbbenten szokták kérdezni „Hát maga az? Hát maga is az? ”, nekem pedig ez az egyik legszebb mondat. „Igen, ez is én vagyok!”- szoktam mondani, csak ugye mikor kinek a bőrébe bújok a színpadon. 

Nálad pozitívabb, életigenlőbb emberrel nem nagyon találkoztunk még. Honnan jön ez az életbe vetetett hatalmas hit? 

Nem tudom, egyszerűen ilyen vagyok. Lehet hiba, de a negatívtól, a csúnyától, az erőszakostól szinte ösztönösen menekülök, kizárom a rosszat, és csak a jóra a szépre vagyok hajlandó energiát fordítani. Kijárok az erdőbe fákat ölelgetni, nagyokat sétálok a kutyákkal, szokásom, hogy idős néniket szólítok meg és megdicsérem őket „Milyen szép tetszik lenni!”. Érdekes, hogy ezek a nénik először mindig olyan furcsán néznek rám, és automatikusan hárítanak „Én már 80-90 éves vagyok”, de engem ez nem érdekel, a kor nem számít, ezeknek az embereknek a szemükben van benne valami kedves csillogás. 

Ezek a nénik is voltak fiatalok, szerelmesek, szépek, szültek, átéltek mindent, most pedig görbe háttal járnak az utcán. Minél görbébb a hát annál biztosabb, hogy meg fogom szólítani a nénit, mert biztos vagyok benne, hogy ezzel hatalmas örömet okozok, viszont vagyok olyan önző, hogy ez nekem is jó. 

Igen, én egy önző nő vagyok, én magamnak csinálok jót azzal, hogy másokkal foglalkozok, hogy nevettetek, átragasztom a pozitív életszemléletemet. 

A februári Női Klubon katartikus élményben volt része a közönségünknek, hiszen elhoztátok nekünk Lukács Melindával a Karády című színi előadást. Mesélj nekünk a színdarab születésének történetéről? Mitől különleges? Milyen kihívásokkal néztetek szembe az alkotómunka során? S milyen mérföldkövekhez jutottatok el a színdarabbal? 

Melindával úgy találkoztam, hogy a gyermekeit a Legyetek jók, ha tudtok című darabra készítettem fel, és a szülőknek is megengedtem, hogy benn maradjanak a próbán, így szépen fokozatosan tisztelet, szeretet alakult ki ebben a kis közösségben.

És akkor egyszer csak jött Melinda, hogy rendezzek, én pedig mondtam neki, hogy nem, én egy színésznő vagyok, az nem úgy van, hogy valaki csak egyszerűen rendez. Becsületére váljon nem adta fel, legalább fél évig üldözött. Aztán egyszer azt mondtam, jó add ide a darabot. Elolvastam, az volt az első dolgom, hogy a felére meghúztam, mert abban is hiszek, hogy nem szabad hosszú darabokat csinálni. Aztán felkerestem a színdarab íróját Pivarnyik Anikót, és elmondtam neki, hogy három hete nem alszok, mert belenyúltam a munkájába, én a Dévényi Ildikó színésznő. S ekkor ez az egyébként zseniális írónő mondott valamit, ami feloldozott. Azt csinálok a darabjával, amit akarok, mert ő utánam nézett, és ő tisztel annyira, hogy nekem mindent szabad. 

Érdekes, hogy Anikó nem tudott eljönni a saját színdarabjának a premierjére. Körülbelül a huszadik előadás alkalmával látta a darabot. Aztán bejött az öltözőbe, gratulált, majd mikor beültünk Melindával a kocsiba és mentünk hazafelé, akkor megcsörrent a telefon, ő hívott, és szólt, hogy már írja is nekünk a következő darabot a Domján Editet. 

A darabban Melinda játssza a fiatal Editet, aki negyven éves korában véget vet saját életének, én pedig azt az Editet, aki lehetett volna, ha nem dönt úgy, ahogy döntött. 



Ti, hogy éreztétek magtok a Női Klubon? Mi a véleményed a közösségünkről? Mit üzennél a Női Klub és a Csak a Nőknek magazin lelkes női társaságának? 

Csoda volt! Először furcsa volt, hogy a nézőtér is fényárban úszott. Nem ehhez vagyunk hozzászokva, de tudod végül jó volt látni előadás közben az arcokat, a könnyes szemeket, a tekintetek csillogását, hallod az emberek lélegzetvételét, mint ahogy ők a tiédet. Különleges élmény. Kicsit félelmetes egy méterre a közönségtől játszani, mert ha nem vagy jó akkor biztosan lebuksz, de egyben egy különleges, gyönyörű élmény. 

A Női Klubról pedig csak annyit, hogy elvonási tüneteim voltak, amikor eljöttünk. Nem ismertem a közösséget, Magdi mutatott be mindenkinek, de ahogy egyre több emberrel beszéltem éreztem, hogy azokat, akik úgy döntöttek együtt töltik ezt a különleges estét egy egészen sajátos kapocs fűz össze. 

A munkám során rengeteg szeretetet kapok, de ez valami csoda esemény volt az életemben, úgyhogy én alig várom, hogy újra találkozzak a csapattal!

Az interjút készítette: Ferenczy Boglárka