A napokban ráébredtem, milyen sok ember él körülöttünk, akinek látszólag semmi komoly problémája nincs – mégis akkor érzik igazán jól magukat, amikor mások munkáját, gondolkodását vagy életét kritizálhatják.


Persze tudom, mi húzódik a háttérben. Nem a gonoszság, hanem a sebek. Azok a sérülések, amelyeket életük során kaptak. Amik megtörték az önbizalmukat, elvették a lelkesedésüket, és lassan kioltották az életkedvüket.


Amikor másokat kritizálunk, valójában védekezünk. Megpróbáljuk magunkat felemelni azáltal, hogy másokat leértékelünk. De vajon ettől boldogabbak leszünk? Aligha.


Miért szeretjük újra és újra felemlegetni a negatív dolgokat? Miért beszélünk olyan szívesen a betegségeinkről, a velünk történt rossz élményekről? Miért ragaszkodunk a sérelmeinkhez?


Talán azért, mert ilyenkor együttérzést várunk. Azt, hogy valaki végre azt mondja: „te szegény”. És bár ez a figyelem pillanatnyilag jól esik, hosszú távon egy veszélyes mintát erősít bennünk.


Óva intek ettől mindenkit.


Minden alkalommal, amikor újra elmeséljük a fájdalmainkat, újra is éljük azokat. Ezek az élmények egyre mélyebben íródnak be a tudatalattinkba. És mivel a működésünk nagy részét – akár 95%-át – a tudatalattink irányítja, könnyen egy ördögi körben találhatjuk magunkat, ahonnan már nehéz egyedül kilépni.


Egyszer csak azt vesszük észre, hogy egyre szomorúbbak, fáradtabbak vagyunk. Egyre kevesebb pozitív, vidám ember vesz körül minket, és szinte észrevétlenül olyan kapcsolatokba sodródunk, ahol a panaszkodás válik közös nyelvvé. Így már nemcsak saját magunkat, hanem egymást is lehúzzuk.


Egy idő után pedig – szinte sejtszinten – elveszítjük az érdeklődést önmagunk iránt.


Ha hosszú éveken, akár évtizedeken át így élünk, a pesszimizmus mély mintázattá válhat, amit akár tovább is adhatunk a következő generációnak.


De ennek nem kell így lennie.


Ha észreveszed magadon, hogy az öröm kezd kikopni az életedből, fontos tudnod: van segítség.


A kineziológia egy rendkívül összetett, mégis gyengéd módszer, amely egyszerre foglalkozik a tudatos, a tudatalatti és a testi szinttel.


Tudatos szinten segít feldolgozni a közelmúlt eseményeinek hatásait.
A tudatalatti szinten akár évekkel vagy évtizedekkel korábbi sérelmeket és félelmeket old.
Testi szinten pedig a mélyen rögzült, akár generációkon át öröklődő mintákat segít korrigálni.


Sokan tartanak attól, hogy mi történik, ha egy fájdalmas emlék kerül felszínre. A tapasztalat azonban azt mutatja: a tudatalattink csak azt engedi fel, amivel már képesek vagyunk biztonságosan dolgozni.


Ami felszínre kerül, az nem véletlenül érkezik. Azok a történetek, érzések és blokkok, amelyekkel dolgunk van – és amelyek felszabadítása elengedhetetlen ahhoz, hogy újra kiegyensúlyozottan, örömmel élhessünk.