Engedjétek meg, hogy Kiss Gergely írását megosszam veletek, mert nagyon tanulságos!


A gondolat a Warrior Tribe közösség tapasztalataiból született – egy térből, ahol férfiak mernek őszintén szembenézni önmagukkal, és ahol biztonságban megoszthatják a küzdelmeiket, kérdéseiket, növekedésüket.


Íme:


„Mit tanít az idegesítő feleség?

Férfikörön ülünk. Tízen vagyunk. Csend van. Valaki elkezdi:


„Múlt héten beteg voltam. Influenza. Feküdtem az ágyban, lázasan, kimerülten. A feleségem bejött, rám nézett, és nem, hogy nem ápolt, hanem láttam rajta, hogy szikrákat szór a szeme. Végül nem szólt semmit. De éreztem.


Kikeltem magamból: „Komolyan? Annyit dolgoztam, mint egy állat. Beteg lettem, és te így bánsz velem?”


Egy szót sem szólt… Mélyen belül valami nagyon zavart, valahol igaza van… A betegség előtt hetekig alig aludtam. Rosszul ettem. Stresszben éltem. Nem véletlen, hogy lebetegedtem. Ezt magam okoztam. Az arca erre mutatott rá, ettől lettem dühös. Nem azért, mert nem ápolt, hanem azért, mert tudtam, hogy igaza van. Felelőtlen voltam.”


Csend van. Többen bólintanak.


Másik folytatja:
„Nálam tavaly év végén volt valami hasonló. Jó évet zártam. Sokat kerestem. Büszke voltam magamra. Hazamentem, azt hittem, örülni fog. De nem örült. Annyit mondott: ‘Szuper.’ De az arcán láttam, hogy nem repdes az örömtől.


És felrobbantam: „Már a sikereimnek sem örülsz?”


De tudtam, hogy belül, mélyen igaza van. Szabadnak hittem magam, de rab voltam. Nem voltam velük semmit. A munka foglya. És azt hittem, a pénz helyettesít mindent. De nem helyettesít. Ezért fájt.”


Harmadik bólint:
„Nálam is volt ilyen. Pár hónapja mondtam a feleségemnek, hogy hétvégén végre elmegyek a haverjaimmal bulizni. Régen voltunk együtt, megérdemlem.


Azt mondta: „Persze, menj. De tudod, mit? Ránk sosincs időd. A gyerekeknek sincs. De a barátaidnak legalább van.”

Dühös lettem: „Nem hagysz lélegezni? Mindig valami bajod van!”


De tudtam: igaza van. Mindig volt időm a barátaimnak. A munkának. A hobbinak. Csak nekik nem volt. Mert könnyebb volt menekülni, mint jelen lenni.”


És itt van a csavar: nem attól vagy dühös, hogy a feleséged csinál vagy mond valamit. Attól vagy dühös, mert te is érzed, hogy hibázol, de nem bevallod, hanem harcolsz ellene.


Miért idegesítenek annyira?
Valaha én is így éltem. Fel voltam háborodva. Hogy beleszólnak. Hogy kritizálnak. Hogy mindig valami baj van.

„Nem elég jó, amit csinálok?”
„Miért nem hagynak békén?”
„Miért kell mindenhez valamit hozzáfűzni?”


És sokáig azt hittem: ők a probléma.
De aztán rájöttem valamire, ami mindent megváltoztatott:
Nem róluk szól. Rólam.


A feleséged tükör:
Amikor a feleséged kritizál, nem azért teszi, mert rossz ember. Nem azért, mert bántani akar. Hanem azért, mert tudatalatt érzi a magasabb verziódat.


Azt a férfit, aki:


  • Nem menekül.
  • Nem hárít.
  • Nem él egészségtelenül.
  • Nem tagad.
  • Vállalja a felelősséget.

És amikor azt sugallja: „Ez így nem oké”, valójában ezt üzeni:
„Tudom, hogy ennél több vagy. És várom, hogy megmutasd.”


De te mit hallasz?
„Nem vagyok elég jó.”
És ez feldühít.


Miért robbansz fel egyetlen mondattól?


Ha egy szóra, egy mondat, egy pillantás kibillent az egyensúlyodból, az nem a másikról szól. Arról szól, hogy te is tudod. Tudod, hogy igaza van. Tudod, hogy menekülsz. Tudod, hogy nem vagy jelen. Tudod, hogy van benned valami, amit nem akarsz vállalni.


És ez fáj. Ezért védekezel. Ezért támadsz. Ezért ordítasz.
Mert könnyebb dühösnek lenni, mint beismerni:
„Igen. Elrontottam. Nem vagyok ott, ahol lennem kéne.”


Az egész világ tükröt tart eléd


Nem csak a feleséged.
Az anyád, aki beleszól.
A főnököd, aki kritizál.
Az a bizonyos ember, aki mindig idegesít.


Ők mind tükröt tartanak.

És minél jobban idegesítenek, annál fontosabb a tükör.
Mert azt mutatják, amit nem akarsz látni magadban.


Példa (amikor én megsértődtem)


Volt egy időszak, amikor a feleségem azt mondta:
„Túl sokat dolgozol. Nem vagy jelen. A gyerekekkel sem foglalkozol.”


És én? Megsértődtem.

„Miért nem érted? Érted dolgozom! Értetek!”


De belül tudtam: igaza van. Nem voltam jelen. Fizikailag ott voltam, de a fejemben máshol. Menekültem a munkába, mert könnyebb volt, mint szembenézni azzal, hogy nem tudom, hogyan legyek jó apa.


És amikor ő ezt kimondta, nem őrá haragudtam. Magamra, mert nem voltam békével az állandó munkával belül. És tudtam, hogy igaza van. Ezért fájt.


Mi a megoldás?


1. Ismerd fel: nem róluk szól
Amikor valaki idegesít, állj meg. Ne azonnal reagálj. Ne azonnal védekezz.
Kérdezd meg magadtól: „Miért indít be ez ennyire? Mit mutat ez bennem?”
Mert ha beindít, az nem a másikról szól. Hanem arról, hogy te is érzed: van benne igazság.


2. Légy hálás


Tudom, ez nehéz. Hogyan lehetsz hálás valakinek, aki idegesít??
De gondolj bele: nélküle sosem látnád meg, min kell dolgoznod.


A feleséged, aki kritizál? Ő mutatja meg, hol nem vagy jelen.
Az anyád, aki beleszól? Ő mutatja meg, hol nem vagy szabad.
Az a kolléga, aki idegesít? Ő mutatja meg, hol kell még fejlődnöd.


Ezek az emberek nem ellenségek. Tanítók.


3. Vállald a felelősséget


A düh addig marad, amíg nem vállalod a felelősséget.


Amikor a feleséged azt mondja: „Nem vagy jelen”, ne mondd azt: „De hát itt vagyok!”
Mondd inkább: „Igazad van. Nem voltam jelen. Mit tehetnék másképp?”


És abban a pillanatban valami megváltozik. Nem harcoltok tovább, hanem találkoztok.


4. Cselekedj


Az önismeret önmagában nem elég. Fel kell ismerni. De aztán cselekedni is kell.


Ha tudod, hogy nem vagy jelen, legyél jelen.
Ha tudod, hogy menekülsz, állj meg.
Ha tudod, hogy egészségtelenül élsz, változtass.


Mert addig, amíg csak felismered, de nem cselekszel, ugyanaz fog ismétlődni.


Amikor átlépsz a másik szintre


Van egy pont, amikor már nem indulsz be.
Amikor a feleséged azt mondja: „Ez így nem oké”, te nyugodtan mondod:
„Igazad van. Köszönöm, hogy szóltál. Mit tehetnék jobban?”


És nem védekezés van benne.
Nem düh.
Nem hárítás.
Csak béke.


Mert már nem félsz a tükörtől.
Mert már ismered magad.
Mert már vállalod a felelősséget.


És amikor ide eljutsz, szintet léptél.


A legnagyobb ajándék


A legidegesítőbb emberek a legnagyobb tanítóid.
Ők azok, akik segítenek meglátni, mit tagadsz magadban.
Ők azok, akik tükröt tartanak, még akkor is, amikor nem kéred.
Ők azok, akik mutatják, hová kell még eljutnod.


És ha képes vagy elfogadni ezt, ha képes vagy hálásnak lenni értük, akkor valami mély megváltozik benned.


Mert nem másokra haragszol többé. Hanem tanulsz.

És ez a valódi növekedés kezdete.


A feleséged nem az ellenséged. A tükröd.
Az anyád nem az ellenséged. A tanítód.
Az a bizonyos idegesítő ember? Ő sem.


Mind azért vannak, hogy megmutassák: hol van még benned szeretet, elfogadás, szabadság.


Legyél hálás nekik.
Mert nélkülük sosem látnád meg, ki lehetsz valójában.”

Kiss Gergely
Férj – Apa – Férfi




Amikor ezzel az írással találkoztam, felolvastam a családban, a munkatársaimnak.
Miért?


Mert pontos képet ad a mindennapi gondnak tűnő vívódásaink okáról, feltárva annak forrását, ami egyszerű: bennünk van.


Tehát jó munkát kívánok, kedves Olvasó, az önismeret útján!
Ne halogass! Kezdj hozzá!
…..az eredmény az, hogy TE is jobban leszel!


Kovács A. Magdolna
Csak a Nőknek Magazin alapító tulajdonos