Minden szülő azt teszi, amiről úgy gondolja, hogy a legjobb a gyermekének. A saját szintjén valóban ezt látja helyesnek. Mindent megteszünk azért, hogy biztosítsuk számukra a kényelmet, gondoskodjunk róluk, tanítsuk és neveljük őket a legjobb tudásunk szerint.


Ők pedig ezért cserébe feltétel nélküli szeretetet adnak. Legalábbis egy darabig.


Aztán egyszer csak a mi kis angyalkáinkból „lázadó bestiák” lesznek, mi pedig értetlenül állunk a viselkedésük előtt. Ilyenkor kezdjük el magunkat hibáztatni. Hol rontottuk el? Elég jó szülők vagyunk? Mit kellett volna másképp csinálnunk?


Pedig nem feltétlenül hibáról van szó. Sokkal inkább egy természetes folyamatról.


Teljesen normális, hogy a saját mintáinkat próbáljuk átadni a gyerekeinknek, hiszen meg vagyunk győződve arról, hogy az a helyes út. Csakhogy a gyermek nem a szülő másolata. A kamaszkorral elindul az önállósodás folyamata, és a gyerek egyre kevésbé akar olyan szerepeket vagy mintákat magára venni, amelyek nem az ő valódi személyiségéhez tartoznak.


Hiszen mindannyian saját egyéniséggel születünk. Már nagyon korán hordozzuk magunkban az alapvető tulajdonságainkat, működésünket, érzékenységünket. Körülbelül hároméves korig szinte mindent lemásolunk a szüleinktől, majd fokozatosan elkezd kialakulni az énképünk.


Ekkor jelenik meg az első dackorszak is, amit sokszor próbálunk „letörni”, mert nehéz kezelni. Pedig valójában ez az első jele annak, hogy a gyermek elkezdi megmutatni: ő egy különálló személyiség.


Ez a folyamat az évek során többször is megjelenik – például kisiskolás korban vagy a kiskamasz időszakban. De mi történik akkor, amikor a kamaszkori konfliktusok odáig fajulnak, hogy a szülő és a gyermek kapcsolata teljesen megromlik?


A gyerek sokszor hajmeresztő dolgokra képes, a szülő pedig mindent megtesz azért, hogy megakadályozza, hogy a vesztébe rohanjon. Ez azonban gyakran még nagyobb ellenállást vált ki. Mindkét fél a saját igazát próbálja érvényesíteni.


De kinek van igaza?


Tulajdonképpen mindkettőnek. Mert mindenki a saját nézőpontjából látja a világot.


Ha ilyen helyzetben vagy, az első és legfontosabb lépés az lehet, hogy megpróbálod megérteni a másik működését. De hogyan lehet valóban megérteni valakit, aki teljesen máshogy gondolkodik, reagál és érez?


A kineziológia ebben is tud segítséget nyújtani. A szerkezet-funkciók szemlélete például abból indul ki, hogy bizonyos testi jegyek és személyiségvonások között összefüggések figyelhetők meg.


Sokan nem is gondolnák, hogy az arcunk, a testfelépítésünk vagy akár a koponyánk formája is árulkodhat bizonyos belső működésekről. Például az arc szélessége összefüggésbe hozható az önbizalommal és a határozottsággal. A vékonyabb ajkak gyakran olyan embereknél jelennek meg, akik nehezebben beszélnek az érzelmeikről. A koponya hátsó részének formája pedig utalhat arra, hogyan viszonyul valaki az érintéshez, az intimitáshoz vagy a szexualitáshoz.


Ezek természetesen nem skatulyák, és nem arról szólnak, hogy „milyen vagy”. Sokkal inkább arról, hogy milyen veleszületett működési mintákkal érkeztél.


Éppen ezért fordulhat elő az is, hogy valaki nem úgy viselkedik, mint amit az alapvető tulajdonságai alapján várnánk. Ez sokszor azért történik, mert bizonyos részeit megtanulta elnyomni. Félelemből, megfelelési kényszerből vagy azért, mert a környezete nem fogadta el azt, aki valójában.


Egy családban gyakran megfigyelhető, hogy míg a legtöbb családtag hasonló természetű, születik egy gyermek, aki teljesen más energiát képvisel. A szülők ilyenkor sokszor – jó szándékkal – próbálják „a saját képükre formálni”, mert számukra az tűnik helyesnek és biztonságosnak.


Csakhogy ha a gyermek folyamatosan azt érzi, hogy olyanná kell válnia, amilyen valójában nem, abból komoly belső feszültség alakulhat ki. Ez hosszú távon önértékelési problémákhoz, szorongáshoz vagy akár különböző önpusztító viselkedésekhez is vezethet.


Ezért nagyon fontos, hogy mielőtt meg akarjuk változtatni a másikat, megpróbáljuk valóban megérteni, ki is ő valójában. Mert vannak harcok, amelyeket nem megnyerni kellene – hanem megérteni.