Eltűnt lábnyomok

(óceánparti emlékeim)


Már messziről hallom az óceán morgó, hullámos zaját, ahogy szünet nélkül újra és újra a parthoz

érkezik. Nem viharos, szelíden mozog. Odavonzó, kívánatos, mint egy nagyon várt „randez-vous”.


A bokáig süppedő homokban mezítláb igyekszem a fehér tarajos víz felé. A talaj nem forró, éppen

kellemes. Még néhány lépés és az előző nap levonult dagálya után, a megszilárdult homok hűvösen

simul a talpam alá. A következő lépéseknél már az óceán véget érő hullámai nyaldossák a bokámat. A

bizsergő homok lassan kicsúszik a talpam alól. Kicsit beljebb térdig ér a lágyan selymes, türkiz színű víz.

Áttetsző, látom a szétrebbenő apró halakat. Megállok, a partot figyelem.


Leszegett fejjel megbűvölt napozók sétálnak föl és alá a tűző napsütésben. Mintegy lassított,

végtelenített felvétel... Kikerülik a földön hancúrozó gyerekeket és a tegnapi homokvárak romjait.

Némelyik lehajol, töretlen kagylót keres, vagy lapos színes kavicsot. Turbánnal vagy fejkendőben,

sapkában vagy vállukon kendővel. Ki hogy bírja a „csodakorong” égető sugarait.


Mindenki mezítláb gyalogol. A lábnyomok sokasodnak. Párhuzamosan és keresztbe-kasul, néhol

egymásra taposva. Érdekes formák. Talpak és ujjak, nincs egyforma, mindegyik más. A vízpart néma

rövid életű szereplői, kicsik és nagyok meg a legnagyobbak szelik át egymást. Ugyanazon a parton,

mindig más irányban.


A víz most hömpölyögve nagyobb hullámmal érkezik. Elmossa a szabályosan megformált lábnyomokat.

A pár perces hírmondók csendben megadják magukat. Belesimulnak a milliárdnyi homokszemcse

hullámágyába.


Rodé Klára