MIT TENNÉL A HELYEMBEN?
SZERKESZTI AZ OLVASÓ ÉS V. KULCSÁR ILDIKÓ
Író, újságíró, tanár, párkapcsolati mediátor. Öt gyereket nevelt fel a férjével, hat unoka nagymamája, de ez kevés számára, hiszen az a mániája, hogy őszinteséggel és derűvel kell oldania a hozzá fordulók ezer baját. Ezért tart előadásokat itthon és külföldön, ezért várja szeretettel az olvasók e-mailjeit.Â
Kedves Ildikó, nem vagyok sem buta, sem csúnya, mégis kétségbe ejtem anyukámat, és lesajnálásra késztetem néhány kortársamat! Nemrégiben egy volt évfolyamtársam több közös ismerősünknek kifejtette, számára meglepő, hogy belőlem "csak" anyuka lett, pedig én büszke vagyok a nyolchónapos kisfiunkra. Igaz, még nem terveztük, és a szülés megakasztotta a munkámat egy olyan kutatócsoportban, ahová harmadéves korom óta vágytam, mégis... Igaz, most a kisfiamat abajgatom otthon, és nincs időm új, tudományos cikkek olvasására, de a karrieremről nem tettem le örökre. A tudomány világában nem nagy pénzért dolgoznak az emberek, hanem elhivatottságból, és ezt a szülés nem oltja ki egy nőből. Igaz, anyukám felajánlotta, hogy a kisfiam hat hónapos kora után reggel héttől délután ötig gondoskodik az unokájáról, de én nem fogadtam el. Nem azért szültem, hogy ő nevelje, és ő legyen mellette, amikor az első lépéseit próbálgatja! Azóta olyan leplezetlenül aggódik értem az édesanyám, mintha leányanyaként nyomorognék egy híd alatt. Pedig szeret és becsül a férjem, tüneményes a kisfiam, és a főnököm türelmes egyelőre, bár örülne, ha a gyerekem egyéves korában visszamennék dolgozni. Csakhogy nem tudom még, mit akarok! Élvezem a babázást, közben elkeserít anya kategorikus álláspontja: ha húzom az időt, feleslegesen tanultam hat évig az egyetemen. Kedves Ildikó, a kortársaim megjegyzéseit lenyelem valahogy, de az nagyon fáj, hogy ő sem ért meg, és nem hagyja, hogy önfeledten örüljek az élet legnagyobb ajándékának! Egy huszonhét éves anyuka
Kedves huszonhét éves, jól emlékszem önre, mert egy március eleji szerzői estemen is a szülői gondoskodás határairól érdeklődött! Akkor nem volt idő részletes válaszra, tehát most szívesen elmondom, én éppúgy nem értem meg sok kortársamat, ahogy ön sem. Hiszen rengeteg olvasói e-mail érkezik hozzám olyan szülőktől, akiknek fáj, hogy még nincs unokájuk, mert a felnőtt csemetéjüknek nincs párja, vagy nem akar gyereket vállalni. Aztán itt az ön édesanyja, aki biztosan jót akar, de bizony árt önnek, amikor folyamatosan attól félti, hogy lemarad a versenyfutásban. Magam azt gondolom, feltehetően sokakkal együtt, hogy a gyerekünk nem a tulajdonunk, és felnőttként ő dönt az életéről! Jól, rosszul, de önállóan! Kedves huszonhat éves, az ön helyében biztosan készítenék egy pro-kontra listát magamnak, hogy jól átlássam, mit nyerek és/vagy vesztek, ha a kisfiam egyéves korában visszamegyek dolgozni, aztán a férjemmel együtt, döntenék. Édesanyám figyelmét pedig felhívnám egy kulcsfontosságú mondatra, amelyet a felnőtt gyerekek szüleinek hasznos megtanulniuk: Mondd, miben segíthetek?" (Mert nekünk akkor és abban kell segítenünk, amire önök, fiatal felnőttek felkérnek minket.)
Kedves Olvasók, szeretettel várom ezentúl a leveleiket, hogy szakemberként, barátnőként válaszolhassak a beszelgessunk@vkulcsarildiko.hu vagy a vki@tvnetwork.hu e-mail címen!
Szólj hozzá