Magát találó módon csak úgy hívja „a két lábbal a földön álló álmodozó”, s valóban Fazekas Júlia egyszerre tudatos, ösztönös és végtelenül kreatív művészember, aki hamarosan nem mást, mint a nagyszerű Eszterhai Katalint kelti életre a színpadon az írónő életéről készült önéletrajzi drámában. 
Színésznő, élő műalkotás, énekes, jelmeztervező, szerkesztő, festő. Fazakas Júlia egy fogalom. Látszólag egy laza, menő ízig-vérig nő, akinek csak megszületni volt nehéz, mert a tehetség magától, ösztönösen ömlik belőle. Mégsem hiszem, hogy tényleg ilyen egyszerű lenne… Milyen út van mögötted? Mennyi munkát tettél abba, hogy „a Fazakas Júlia” lehess? S egyáltalán honnan jön a Júliaság? 

Köszönöm a méltató szavakat, de  én nem vagyok különleges, inkább egy reneszánsz ember, aki folyamatosan keresi az utakat a saját belső nyugalmáért. 

Pedagógus családból származom, a művészet gyermekkoromtól az életem része. Édesanyám zongorát tanított, karmesterkedett és énekkarban is énekelt, a dalolás, zenehallgatás nálunk hétköznapi töltekezés volt, édesapámat magyar tanárként nyugdíjazták, de sokat fényképezett és érdekelte a rendezés is.   Egyik nagytatám műszaki rajz tanár volt, jobban fütyült mint Hacki Tamás, több hangszeren is játszott és volt száz darab egy bani-sa fantasztikus világokat raktunk ki belőlük a földön ülve, ő a kreativitást oltotta belém. A másik kőműves volt, de könyvet írt saját életéről, 10 évesen lett családfő, mert dédnagyapámat megölték Kubában egy csempészhajón, Feri tata kilencven évet élt, fiatalon megélte testvére elvesztését, a háború borzalmait, nyolc év orosz fogságot, mégis olyan életigenlés volt benne, amit azóta is ritkán tapasztalok. Könyve az évek során írt naplójából készült.  A családom   szerette volna, hogy „rendes” szakmám legyen, orvos, tanár vagy mérnök, a gimnáziumban matematika-fizika szakon végeztem, de mikor a Színművészetire jelentkeztem nem ellenezték, sőt lelkesen segítették felkészülésemet.



Erdélyi származású vagy. Korábbi interjúkban már említetted, hogy nem jelentett hátrányt számodra az erdélyiséged. De vajon előnyt igen? 

Nem tudom hol és milyen interjúban olvastad, de leginkább hátrány volt, mert nem itt végeztem az egyetemet és majdnem harminc évesen kellett mindent elölről kezdenem Budapesten. Ez nem volt könnyű, lassan ismert meg a szakma és a közönség, mert keveset csillogok premiereken, nehezemre esik a kopogtatás vagy a magam előtérbe helyezése, sajnos az önmenedzselést nem tanultam meg soha igazán.  Közben pedig félig ösztönösen kitaláltam a saját utamat, amibe nem csak a színház fért bele. Azóta is festek, zenekarokban énekelek, babákat varrok, néha TV-s műsort rendezek, jelmezt tervezek és írogatok, de csak a fióknak...Azonban legelső helyen mindig a színészet maradt, azt tanultam, az a szakmám, minden nehézsége ellenére. Kisebbségben nőttem fel Székelyföldön, gyerekként megéltem Ceauşescu felemelkedését és bukását is. Ez az időszak hatással van és lesz az életemre. Bár a családom mindent megtett azért, hogy ne hiányoljak semmit és biztonságban nőjek fel, de megéltem, hogy teljesen üresek lettek a boltok, hogy édesapámat bántotta a Securitate vagy azt, hogy az anyanyelvemen beszélni nem mindig volt ildomos.  Megmaradt a nyoma ennek az időszaknak,  talán a megmutatom én, hogy tudok segítség nélkül is nagyot alkotni vagy a jég hatán is megélek gondolataim innen fakadnak.  


Menjünk végig a karriered nagyobb állomásain. 2000-ben érkeztél Magyarországra. Mi volt előtte, és mi történt utána? Hogyan indult be hazánkban a karriered? Hol játszottál? Milyen zenekarokban énekeltél? Mi volt a legjelentősebb szereped? S miért döntöttél úgy, hogy szabadúszó színésznő leszel? 

Sok zenekarban énekeltem, a legnagyobb horderejű az Eugenia Formáció volt, tizenkét évig „sírva vigadós balkánpunkot” játszottunk, amiben orosz, lengyel, szerb, román és cigány dalok szólaltak meg.    Mellette egy magyar populárisabb, rockosabb zenekarban, a Pozitív mellékhatásban, is énekeltem, ami sajnos csak egy lemezkiadást ért meg. Aztán jött a Dor ( balkán népzene) és végül a Trandfir ( világzene).

Nincs kiemelten kedvenc színházi szerepem, „ide nekem az oroszlánt is” típus vagyok,  talán a POSZT díjat kiérdemelt Dolly Scserbackaja ( Karenina Anna. József Attila Színház – rendező Telihay Péter) örökké emlékezetes marad számomra. Az egyetem utáni első öt évemet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban töltöttem, sok nagyszerű szerepet játszhattam el ott, majd a szerelem Budapestre csalt, itt először a Stúdió K-ban kaptam szerepet, később a Honvéd Színházhoz szerződtem, de miután szétesett a társulat szabadúszó lettem. Szeretek többrétű szerepet megformálni, ami nem enged aludni éjszaka, amit nem fejtek meg hamar és nehezen oldódik fel bennem, ami minden alkalommal, mikor játszom, kihívást jelent, de mellette kellenek a komikus szerepek is, hiszen imádok nevettetni és mivel aránylag tudok énekelni jöhet az összes zenés darab  a rockoperától az operettig.   Nem önszántamból vagyok szabadúszó, így hozta a sors, boldogan lennék társulatban, hiszek és bízom a társulat erejében. 



Sok-sok ember elsősorban talán nem is a színházból, hanem a festmény megszemélyesítéseid alapján ismer, hiszen ezek a különleges alkotások tízezrekhez jutottak el a karantén idején, és azóta is hatalmas népszerűségnek örvendenek. Gondoltad volna, hogy így letarolod a netet a műveiddel? Egyáltalán ez volt a cél? 

A Parafrázisok egy mentőcsónak volt! A Covid elején, mikor minden színházi munkám elmaradt, úszott be finoman a napjaimba és azóta is az életem része. Minden van benne, színészet, festés, fotózás, sminkelés, jelmez és látványtervezés. Egyedül, a négy fal között készítem őket, egy szál mobillal. Telefonnal fotózok és az utómunkát is azon valósítom meg, olyankor fél napokat is elbütykölök rajta. Azóta lettem szemüveges, de persze a koromra fogom.  A 113. képnél tartok, kortárs és klasszikus festők egyaránt érdekelnek. Vannak festők, akikkel már ismerjük egymást, akik örülnek, hogy élővé varázsoltam a festményeiket. Ilyen például a New Yorkban élő Marion Peck, a   holland Jantina Peperkamp, de a klasszikusabb festészetet tanult Jerry Weissel is készült közös interjú egy amerikai újságnak. Mostanában újra beindultak a színházi munkáim és sajnos egyre kevesebb időm maradt a parákra, ahogy én hívom őket. Eleinte a Facebook-os   barátaimat, ismerőseimet akartam felvidítani a bohóckodásaimmal, de lassan saját életre keltek a képek, elkezdtek felfigyelni rájuk és kiállítások, médiamegjelenések tömkelegét hozták magukkal. Megrendítő mennyire kedvelik és milyen rajongással figyelik a munkáimat. Ezt szívből köszönöm mindenkinek. Mondhatom, hogy a Parafrázisok hozták nekem a legnagyobb sikert és elismerést az életembe. 


Ennek az interjúnak az apropóját az adja, hogy 2023-ban te fogod játszani Eszeterhai Katalint a róla készült önéletrajzi színdarabban. Miért vállaltad ezt az új kihívást? Egyáltalán hogyan talált meg a feladat? Hogyan készülsz erre a szerepre? 

A Selmeczi Bea, dramaturg, keresett meg ezzel kapcsolatban és elég hamar igent mondtam. Mesélt nekem Katalinról és rövid időn belül találkoztunk is. Az első benyomásom az volt, hogy mindig ismertem őt, azonnal megszerettem és boldogan alakítom Katalint a jövőben. Bár a külső adottságaink különböznek, ő törékeny kis szőke nő, én pedig magas vagyok és barna, de a törékenységem talán nekem is vitathatatlan. Érzem magunkban azt az ellentmondásos közös vonást, amit csak „két lábbal a földön járó álmodozónak” hívok. A Csillag lettél könyvét olvasva, sírtam és nevettem...meghatott, megborzongatott, de leginkább megnyugtatott, hogy a feltétel nélküli szeretet mindent legyőz, hogy a megbocsájtás választása, a bosszú  helyett, fájdalmaid elmúlásával jár együtt. A történet életrajzi ihletésű, leginkább az édesanyjával való konfliktusára fókuszál.   Izgalmas lesz őt játszani és biztos vagyok benne, hogy folyamatosan kapcsolatban leszünk Katalinnal a próbafolyamat alatt. 

Az év vége az ünnepvárás, a lecsendesülés, az élet átértékelésének időszaka. Te hogyan éled meg a decembert? Tele munkával, vagy esetleg jut idő a családra és a pihenésre is? Hogyan telnek nálatok az év utolsó napjai? 

Tele munkával, de boldogan fog telni, mert izgalmas projektekben veszek részt. Nemrég volt a Textúra bemutatója a Magyar Nemzeti Galériában, nemsokára bemutatjuk a Miskolci Nemzeti Színházban az Ének az esőben című zenés vígjátékot, utána pedig a KultFeszten lesz kiállításom a parafrázisaimból. Muzsikálással kapcsolatban is új távlatok nyílnak, egy saját zenekar van kialakulóban. Elképzelhető, hogy fáradt leszek az év végére, de ez a típusú fáradság nagyon jó, felráz és tovább lendít.  A családomat, a barátaimat is látni szeretném, meg Mozi kutyámat, akit egy ideje, a sok munka miatt, elhanyagoltam. Velük leszek nemsokára nem csak lélekben, hanem testben is. 

Végül, de nem utolsó sorban annyit árulj el, hogy jó volt-e 2022-ben Fazakas Júliának lenni, s mit kívánsz, vagy milyen feladatokat adnál a 2023-as Júliának?

Fotó: Juhász Éva

Nehéz volt ez az év is és nagyon tanulságos.

Megtanultam értékelni minden percét annak mikor játszhatok, próbálhatok, dolgozhatok, hiszen megéltem azt is milyen ha bezárják a színházakat, ha lemondják az előadásokat, ha elmaradnak, eltolódnak próbafolyamatok. Elveszítettem pár, számomra értékes embert, elváltak útjaink. Rájöttem, hogy konfliktuskerülő vagyok, ami nem minden esetben jó, ezentúl inkább beleállok helyzetekbe és nem hagyom magam elnyomni, elbizonytalanítani. Próbálok asszertívabb lenni, jobban érvelni, értő figyelemmel hallgatni másokat és magabiztosabban megnyilvánulni nehéz érzelmi szituációkban. Szerelmet és sok munkát kívánok magamnak 2023-ra és azt kérem, hogy még sokáig éljenek a szeretteim.


Főkép: Köő Adrienn

Az interjút készítette Ferenczy Boglárka