MIT TENNÉL A HELYEMBEN?

SZERKESZTI: AZ OLVASÓ ÉS V. KULCSÁR ILDIKÓ

Író, újságíró, tanár, párkapcsolati mediátor. Öt gyereket nevelt fel a férjével, hét unoka nagymamája, de ez kevés számára, hiszen az a mániája, hogy derűvel és őszinteséggel kell oldani a hozzá fordulók ezer baját. Ezért tart előadásokat itthon és külföldön, ezért várja szeretettel az olvasók e-mailjeit.


Öröm az együttlét, nem feladat!

A fiamról írok, kedves Ildikó, mert amióta megnősült, többet aggódom érte, mint régen! Pedig időben elengedtem, hogy szabadon teremtse meg a feleségével az új életüket, amelynek stílusa más, mint az enyém és a szeretett, megboldogult férjemé volt. Mégsem látom boldognak, pedig nagyon rendes gyerek. Harminchárom évesen is ápolja a kapcsolatunkat, amit nem néz jó szemmel a menyem. Akárhányszor felugrik hozzám a fiam, a felesége minimum kétszer telefonál. Megbízza, hogy vásároljon, sürgeti, igyekezzen haza, mert meg kell szerelni a vízcsapot, a mosógépet a termosztátot. Legutóbb azt tanácsoltam, ne árulja el, mikor jön hozzám, legyenek titkosak a találkáink. De a korábban jó humorú fiam nem nevetett… Amióta megnősült, a családi ünnepek sem jelentenek örömöt, inkább házi feladatok, mert a menyem mindent túlliheg. Napokig takarít, ha lát egy porcicát, szívgörcsöt kap, ha nem érkezem hajszálpontosan, hisztizik. Érdemes így? Legutóbb arra kért a fiam péntek délután, menjek át hozzájuk szombat délben, mert az anyóstársamnak névnapja lesz, mire én közöltem, sajnos lehetetlen, mert a barátnőim már a hét elején meghívtak ebédre. Ezután akaratlanul hallottam a szomszéd szobában bonyolított telefonjukat. A menyem kiabált. Még nem látott olyan nőt, mint én, mert a normális nyugdíjasok ráérnek! Ő kitakarította a lakást, megrendelte a tortát, az anyja meg fog sértődni… Mondta, mondta, a fiam dühös lett, de nem a feleségére, hanem rám. Anya, gyere már el, kérlelt dühösen, de ellenálltam. Nem vagyok szabályos nyugdíjas, sokat dolgozom, németet tanítok otthon, a barátnőim pedig szeretnek és hűségesek. Tanulja meg a menyem, nem illik egy nappal előbb szólni! Persze nem tudom, hogyan tovább. Törjek be, és éljek úgy, ahogy a fiam új családja elvárja? Ettől óv a huszonéves lányom meg a kilencven felé járó anyukám. Vagy kockáztassak, és veszítsem el a fiam szeretetét?


Kedves nem nyugdíjasan élő, nyugdíjas Levélíróm, csatlakozom a lányodhoz és édesanyádhoz! A „légy önmagad!” parancsa minden életkorra érvényes, ráadásul a bőrünkből nem tudunk, de nem is szabad kibújni a felnőtt gyerekeink partnerei kedvéért. Mi lenne velünk, ha mindenkihez igazodnánk a mai „válós” világban? Szerintem érdemes ügyelni arra, hogy ne miattunk törjenek ki a komoly veszekedések, de fontos, hogy a magunk értékrendjét képviseljük. Elvégre annak szellemében neveltük fel a gyerekünket, aki ma már önállóan sáfárkodik mindazzal, amit tőlünk kapott. Hogyan? Néha kiválóan, máskor hibát hibára halmoz. És bármennyire szeretnénk, nem élhetjük helyette az életet, s nem tudjuk őt beborítani az élettapasztalatunkkal, mint egy fényes, varázserejű palásttal.