A rákból felépülve én lelkileg is újjászülettem.
Második születésnapomat onnan számolom, amikor elolvastam ezt a gondolatot:
AZT ADOD A GYERMEKEIDNEK, AMI TE VAGY!
Azóta sok ilyen erős mondattal találkoztam és váltam tőlük jobb emberré, jobb társsá és jobb szülővé. Írásaimban ezeket mutatom be Neked, remélem Te is sokat nyersz velük.
Ma a szülők helyzetéről szeretnék szólni.
A cikk Patty Wipfler tanítására épül.
Senki nem mondta, hogy a szülőség életed legnagyobb kihívása…
A legtöbb pár úgy várja az első gyermekét, hogy ő lesz életük ajándéka, kettőjük gyümölcse. Úgy érzik, hogy földöntúli boldogság lesz majd vele az élet. Ennél szorosabb kötelék nem lehet a párkapcsolatukban sem, hisz egy CSALÁD-dá válnak egy közös baba érkezésével.
Hamar eljön azonban a szembesülés a szülőség nehézségeivel, hogy mennyire embert próbáló ez az élethelyzet!
Az életben semmi nem jelent akkora gyomorszájon csapást, mint a szülőség!
Korunkban a szülők cseppet sincsenek irigylésre méltó helyzetben.
A gyermeknevelést ugyanis rajtunk kívül álló okok nehezítik.
A két legjelentősebb ok, hogy egyrészt nincsen támogatottságunk és másrészt nincsen képzésünk sem.
Ebben a cikkben az elsőt, a támogatottság hiányát boncolgatom.
„Egy falu kell egy gyerek felneveléséhez.”
afrikai közmondás
A baj a kultúránkkal van, amiben ennyire magunkra maradunk a gyereknevelés óriási feladatával. Társadalmunk alulértékeli a gyermekneveléssel járó feladatokat. Fontos, hogy tudjuk: amikor úgy érezzük, hogy nehéz napok, hetek vagy netán évek vannak mögöttünk, az nem a mi hibánk, és nem is a gyerekeink hibája. Szinte elkerülhetetlen, hogy a gyereknevelést előbb-utóbb megterhelőnek érezzük egy olyan társadalomban, ahol ilyen minimális támogatást kapnak a gyermeket vállalók. Ugyanis az anyák nem arra lettek kitalálva, hogy egyedül mindent megoldjanak! Hanem mint régebben, kis közösségekben, egymást segítve, saját igényeiket megélve éljék meg az anyaságot, és ne befordulva egyedül és magányosan otthon…
Mi történik, mire vagyunk rákényszerítve?
Az apák el vannak szakítva a családjuktól.
Azzal, hogy kénytelenek túl sokat dolgozni, hogy meg tudjon élni a család. A túlhajszoltság lesz rajtuk úrrá, hisz a profitorientált világban egyre hosszabbak a munkanapok, a munkahetek. A fizetés úgy van kiszámolva, hogy keveset tudjon az apa otthon lenni. Sőt, a megélhetésért sokszor még az anyáknak is munkát kell vállalniuk.
Mindig is a szülői feladatunk lesz a legfontosabb munkánk, ám ez gazdasági szempontból sajnos nem számít.
Pedig fontos lenne, hogy a szülők élvezhessék a gyermekeikkel eltöltött időt, ahelyett, hogy folyton a létfenntartás miatt aggódnának. Szülőként rengeteg időre és energiára lenne szükségünk. Időre és energiára, hogy beszélgethessünk és játszhassunk, élvezhessük egymás társaságát, hogy megoldjuk a problémákat a családunkban.
Korunk legdurvább anomáliája az, hogy a sok család például fizet azért, hogy mások vigyázzanak a gyerekeire, amíg ő dolgozik.
Nem is fordult meg még a fejedben, hogy ez teljesen nonszensz, ugye?
Durva, nem?
Sőt, a nagyszülők is kikerültek a családi élettérből.
A szülők kizsigerelése mellett ráadásul a közvetlen család támogatása is hiányzik: szüleinknek, a nagymamáknak és a nagypapáknak is sokszor muszáj dolgoznia, ezért ők sem érnek rá segíteni. Még nagyobb gond, hogy messze élnek tőlünk, pedig régen egy helyen laktunk. A nemzedékek legtöbbször már nem többgenerációs családi házban, telken élnek együtt, hanem mindenki külön költözik. Így veszítjük el szinte teljesen a nagyszülőket, akik régen tevékenyen segítették az anyukákat.
Összegezve tehát, manapság az anyák egyedül maradnak.
Mit tehettek, hogy nálatok ne maradjon az anyuka támogatottság nélkül?
Hozzatok egy stratégiai döntést arról, hogy elsőbbséget élvez a család a munkánál!
Úgy vállaljatok munkát, hogy a lehető legtöbb időt együtt tudjátok tölteni! Persze lehetsz olyan élethelyzetben, ahol a létfenntartáshoz szükséges munkavégzésből nem tudsz lecsípni, de érdemes megismerned két példát is, ahol sikerült ezt megoldani:
Mi a feleségemmel a felgyógyulásom után eldöntöttük, hogy kijövünk két tanári fizetésből, de a délutánt és a hétvégét csak azért is a családdal töltjük. Elfogadtuk, hogy nem lesz kertes házunk, se terepjárónk, és nem utazunk negyedévente külföldre. Hálásak vagyunk a panelért, a Skodánkért és két hét Balcsiért.
Legfőképpen az együtt töltött délutánokért, estékért és hétvégékért!
Sőt, Sebők Szilvi szeretett kollégám története még tanulságosabb arról, hogyan dönthetsz jól ebben a rád kényszerített társadalmi berendezkedésben.
Szilvi az első gyermekénél több délután is fociedzéseket tartott estébe nyúlóan, a tanári fizetését kiegészítve vele. Egyik délután épp ebédelt, és el akart kezdeni készülődni, hogy indul edzésre, mikor a négyéves (!!!) kislánya az anyukája melegítőjében botladozva, sípjával a nyakában megindult a bejárati ajtó felé. Épp ráfogott a kilincsre, mikor Szilvi csodálkozva megkérdezte:
„Sünikém, te mit csinálsz, hova mész?”
Mire a kislánya határozottan ezt válaszolta:
„Most én megyek el dolgozni, és te fogsz sírni!”
Még most is bekönnyezek a gyermeki őszinteség ezen találó segélykiáltásán.
Még nincs vége a történetnek.
Megjött náluk a második baba is. Otthon volt vele két évig, aztán mikor visszatért hozzánk dolgozni, akkor megkérdeztem, mi lesz a délutáni edzésekkel, vállal-e újra.
Mire ő határozottan ennyit mondott:
„Befejeztem! Most beszéltem az elnök úrral, hogy ne számítson többet rám…”
Micsoda áldozatok ezek a családért!
Szilvikém, innen csókoltatlak, büszke lehetsz magadra!
Ott vagy te a kis családodnak, és nem sodort el a pénzhajszolás.
Imádlak, és nem csak ezért… de ezért is nagyon!!!
Kedves Olvasóm!
Te is meg tudsz hozni effajta áldozatokat a családért.
Megfizethetetlenek az együtt töltött boldog pillanatok, a közös emlékek, élmények, amit nyersz vele…
Szeress Te is felelősséggel!
Szólj hozzá