A rákból felépülve én lelkileg is újjászülettem.
Második születésnapomat onnan számolom, amikor elolvastam ezt a gondolatot:
AZT ADOD A GYERMEKEIDNEK, AMI TE VAGY!
Azóta sok ilyen erős mondattal találkoztam és váltam tőlük jobb emberré, jobb társsá és jobb szülővé. Írásaimban ezeket mutatom be Neked, remélem Te is sokat nyersz velük.
Egy régebbi cikkemben volt már arról szó, hogy a párkapcsolati boldogságod nagyban elősegíti, ha megtanulsz adni a társadnak. Mikor folyamatosan keresed, mivel tudod boldogabbá tenni, hogy ezáltal építsd a közös kapcsolatotokat.
De mi van a másik oldallal? Amikor Te szeretnél kapni, és mégsem kapod meg, amire vágysz? Szükséged lenne szeretetre, kényeztetésre vagy akár segítségre a mindennapokban. És akkor az a megoldás, hogy adunk, adunk és adunk, hogy a jó példánk ragadós legyen, és kaphassunk? Ki tudja ezt kivárni ebben a rohanó világban?
Ez emberpróbáló feladat lenne így önmagában…
Azt szeretném, ha ma hozzáillesztenénk a kapcsolatépítés még egy puzzle-jét a teljes képhez! Mikor elolvastad az írásom utolsó sorát, fel lennél vértezve arra, hogy megkapd mindazt, amire (égető) szükséged van, és ne csak várj a sült galambodra – akár egész életeden keresztül…
"A szeretet megölésére a legbiztosabb módszer, ha elfojtjuk a saját óhajainkat és elvárásainkat!"
Tipikus lefutása egy párkapcsolatnak – sokat tanulhatsz belőle.
Az elején, még a lila ködben sokszor kértem: összebújást, talpmasszázst, vacsora elkészítését, szívességeket. És kaptam is – maga volt a mennyország az életem. A szerelmes évek elmúlásával azonban egyre több elutasításban volt részem. Lassan kezdtem azt érezni, hogy már szinte semmit nem kérhetek. Jöttek a gyerekek, és a háttérbe szorultam. Mindig rossz időpontban, és az épp nem alkalmasra vágytam – a feleségem szerint. Ő sokszor fáradt és kimerült volt, már-már hibásnak éreztem magam, aki nem hagyja békén a párját „irreális” követeléseivel.
Mi volt a reakcióm?
Pár hónap elég volt ahhoz, hogy elkezdtem haragudni.
Mivel leszoktattak arról, hogy bármi szeretetet kapjak az igényeim teljesítése által, ezért dühös lettem. Fortyogtam magamban, majd szétrobbantam. Igen, legfőképpen az elutasított szerelmeskedések miatt. Cserben hagyottnak éreztem magam, gyorsan elillant a felhőtlen és boldog házasság illúziója. Ez lenne a család a gyerekekkel? Ezt senki nem mondta nekem…
Folyamatos duzzogás, hibáztatás, veszekedés, de legfőképpen a párom büntetése volt jellemző rám.
Na, akkor én sem! Én sem csinálok semmit neki, bármit is kérjen! Gondolhatod, hova vezetett ez a hozzáállás. Pislogtam kettőt, és a meleg családi fészek helyett két idegen lakott egy fedél alatt, két pici gyermekkel. A válás kimondatlanul ott járt mindkettőn fejében, ez így nem mehet tovább. Totál tehetetlennek éreztem magam, mintha kényszerzubbonyba kötöttek volna, csak lelkileg… Elválni a gyermekeim lelke és a szüleim válásának még mindig sajgó traumája miatt sem akartam.
Sakk-matt.
Ha ebben helyzetben, amiben én voltam, úgy érzed, hogy nincs kiút, nincs más választásod, mint megbarátkozni a depresszióddal.
Vagyis jött még más – valami sokkal durvább, ami később a mi „ajándékunk lett: ez a konstans, évekig tartó harag és vegetálás hozta a megtisztulást – leukémiás lettem.
Persze akkor ezt még nem tudtam…
„Az kap csokit, aki kér!”
A felépülés hosszú ideje, a sok hónapnyi magány alatt volt időm elgondolkozni, hogyan akarok, és hogyan nem akarok tovább élni. Leesett, hogy ez a betegség csak a lelkem segítő jelzése, hogy váltanom kell gyökeresen!
A párkapcsolatomban is!
Tudtuk a feleségemmel, hogy a házasságunk nem mehet így tovább. Mikor majd egy évnyi családomtól való különlét után már együtt lehettünk, egy hosszú beszélgetés alatt elmondtam neki, hogy nem kapom meg tőle azokat a dolgokat, amik nekem létszükséglet ahhoz, hogy azt érezzem, hogy szeret. És azt is, hogy a szeretethiányos állapotom legfőbb oka az, hogy valójában el se merem mondani már, hogy mire vágyom, csak sértődötten, magamban dúlva-fúlva várom, hogy kitalálja! Nem merek tőle semmit kérni! De innentől kezdve sosem szeretném elveszíteni kimondani az igényeimet, mindig szem előtt akarom tartani, ami nekem fontos!
Bőszen bólogatott, és akkor abban a pillanatban belevágtam.
Az új, őszinte és bátor életemet az első és legfontosabb kéréssel megkezdtem:
„Ancsi!
Most közösen fogadjuk meg, hogy mindketten mindig kimondjuk, ha valamire szükségünk van, és a másik igyekszik eleget tenni a kéréseinknek! Tesszük ezt annak érdekében, mert tudjuk, hogy ezzel örökre elkergethetjük a házunk tájáról az elégedetlenséget, és boldogabbá tehetjük egymást!”
És hála a drága és imádott feleségemnek, ott és akkor megegyeztünk! Eldöntöttük, hogy ettől a perctől kezdve ez így lesz! Beláttuk, hogy mindkettőnknek joga van kérni és kapni – legyen szó akár mosogatásról, vagy egy cirógatásról – kinek éppen mi.
Azóta ez is jól működik nálunk! Szuper dolog olyan kapcsolatban élni, ahol kimondhatjátok, amire vágytok, és ahol ezeket az igényeket tiszteletben tartják kölcsönösen!!!
Próbáld ki Te is!
Kezdd hozzám hasonlóan egy nagy beszélgetéssel és egy életre szóló, a boldogságotokat elhozó döntéssel!
Mindenki azt kapja meg az életben, amit elég bátor kérni…
Kérlek, tedd meg az első lépést!
„Mert a világ és a boldogság azoké, akik kérnek: akik nem félnek kiállni és kérni, amire szükségük van!"
Szeress Te is felelősséggel!
Mester Attila
Mester Attila-Apjafia blog alapítója
www.mesterapia.hu
Kapcsolódó termékek
Szólj hozzá